Helena szerelmes versei

Népies rigmusok…Csókjainkkal kirakjuk

Csókjainkkal kirakjuk…
(népies rigmusok)
Dalra fakadt az én rózsám,
nem bánom,
kidalolta szívem titkát,
sajnálom.
Nemhiába kacsingat a
szemembe,
arany gyűrűt mért nem húz a
kezemre.
Dalra fakadt az én rózsám,
oly hamis,
falu népe kacag rajta,
magam is.
Hajamból a pántlikámat
kikötöm,
lepcses szájú legény hozzám,
be nem jön.Ablakomban gyertya fénye
pislákol,
ha be ugrasz az éjszaka,
kitárom.
Takard le a gyertya fényét
galambom,
most van csókra-hevülésre
alkalom.Szív a szívre, ha majd dobban
üsse kő,
szüret körül esedékes lesz
a menyegző.
Addig majd a hevületet
tanuljuk,
a járt utat csókjainkkal
kirakjuk.

Szűcs Helena

Fotó: Google

Rebbenek…

szender

Rebbenek…

Szender lelkem, eléd teszem,
csüngök én az ajkadon,
pille röptű sóhajtásom,
éjszakánként faggatom.

Rebbenek majd csendben föléd,
nektárod is kóstolom,
ajkad kelyhébe szédülve,
vágyam benned, oldódjon.

Szemed követ… megrebbenek,
ne menjek el, s így kéred;
libbenj fölém, maradj enyém,
szender szíved szeressen.

Szűcs Helena

Fotó: Papp András

Csak egy kis információ a versem mellé, aki a “Szender” fogalmát nem ismerné:

“Szender” a lepkefajhoz tartozó gyönyörűség, amit a képen is látsz. Néhol, a kertekben fellelhető, több fajtája is létezik. Hosszú szívókájával cseni a virágpor nektárját , és gondoskodik a beporzásról. Valóban, a “szender” azt jelenti, hogy szendergő, ugyanis egyes fajai egész nap szenderegnek fák törzsein, és az esti órákban lesznek aktívak. Képes a virág felett hosszú ideig lebegni. A szender, a magyar kolibri. Csodás kis lény.

Szökő sóhajok…

10173539_498310720268877_7066242910727679774_n

 

Szökő sóhajok…

Esténként, ha felém szökik sóhajod,
mosoly felhőimet küldöm, csak néked.
Gyengéd sugallattal érkezzék, égjen
köztünk a távolság, tárjad két karod.

Szemedet hunyva látom, s asztalomon
nefelejcsem viruló türkiz kékjét
simítom, nevető szirmok békéjét
altatom: kérem, csak szépet álmodjon.

Függönyöm bólint, holdnak ezüstjével
versenyre kélve táncol, letérdepel.
Incselkedik egy kis szentjánosbogár,

koppan az árnyakat rejtő szobánknak
kárpitján. Hallgatom az éj szavának
nyugtalan zenéjét, s álmunk körbejár.

Szűcs Helena

Fényeket fontam…

1526780_502292453221340_1771142833_n

 

Fényeket fontam…

Kis Virágom!
Mikor régen ölembe bújtál,
és elröppentek bánatok,
fényeket fontam selyem fonatodba,
s rohanó évek nem vártatok.
Olykor fájón emlékezem,
mikor elrabolták szívedet,
végre megértettem, hogy az idő elszállt,
már nem én festem szívedbe a színeket.
Már te is fontál fényességet,
szőkét-barnát, ragyogót,
szivárvány színeivel díszítetted
kincseidet, a két kis csacsogót.
Két szépséged mára VIRÁG,
emlékszel-e,
régen együtt mondtuk az altatót.

Szűcs Helena

Gyűrött szívek…

765433

 

Gyűrött szívek…

Sok szép tavasz elmúlt, lehullt sok virág,
hullnak szirmaim, hófehér orgonák.
Ősz színeivel hintem lábadnak nyomát,
aranyló fények, nyarunkat búcsúzzák.

Mikor szelek fújnak és fárad a levél,
keringőzve búcsút int, és haza is ér.
Megtörik smaragdja, nincs kincse már,
gyűrött szívében, csak a tél muzsikál.

Szűcs Helena

Harmatos pirkadat

1499445_576325575780095_1316072549_n

Harmatos pirkadat…
Szűcs Helena

Még izzik az égnek tüzes korongja,
és nyílik az akácfa a házam előtt,
várom szép álmom, hogy valóra váljon,
vigye mi rossz volt: boldogság temetőt.
Nyaram még parazsát szítja,
szememben ragyog a harmatos pirkadat,
ha jönne az ősz és barna hajamba
ezüstöt szőne a szerelmes alkonyat.

Elnyílik a virág akár az élet,
szép kedvesem még megvagyok én,
ölellek szívemre, ha megtérsz hozzám,
s enyém leszel-e, mert úgy szeretném.
Búsongó szíved hullatna-e könnyet,
mert többé fejedet már nem hajthatnád,
ölelnéd-e végső szép emlékeinket,
virággal köszönve, búcsúzna-e a szád.

Ha időmnek kereke lassan megfárad,
fejemre őszt hímez a tovatűnő nyár,
hív-e szemed ködös hajnalt járva,
majd üzensz-e nékem, hogy hozzám találj.
Felsajdul fájdalmam, ha nem lellek újra,
mert rabolt a tél, hisz kopogtat már…
megdermedt könnyeim arcomra simulnak,
erőm veszett, karom is hiába vár.

Még most is…

10369922_672948942786484_5825038197611530683_n

Még most is…

Hány év ölelte féltőn
múltunk kincseit,
hány könnycsepp hullott
bántó szavak után,
és még most is,
sokat jelentesz nékem;
könnyeink felszáradnak,
minden csókos, megbánó
bocsánat után.

Szűcs Helena

Párnái közt ékszer

10173539_498310720268877_7066242910727679774_n

 

Párnái közt ékszer…

Asszony… a neve,
s azok a csöppnyi, kicsi gyengéd kezek,
simogatóan adni tudó szolgák,
szorgosan ölelnek, lelked ringatják.
Csókból édes pecsétet nyom ajkadra,
csak reád figyel, omlik karjaidba.

Örömöt ad szívből, olykor birtokol,
mosolyogsz csendben, haja is kibomol,
szemére vágya homályát teríti,
ő a NÖ, ki titkát örökkön rejti.

Bár tudja, jutalma sokszor kárhozat,
könnyezve szitkot sír, pedig nem szabad.
Gyűrött párnája közt ékszerként tündököl,
ha szereted, egy életre elbűvöl.

Viseld és szolgáld e nemes ékszert,
hisz boldogságod minden gyöngyszeme
reá van fűzve, véle élsz-létezel,
ő a NŐ, kiért a sírig vétkezel.

Szűcs Helena

Korbácsolt vágyak…

tangó1

Korbácsolt vágyak

Forró lázban, égő testtel,
pokoli tűzben lüktetőn,
kemény combok, súgják: Tetszel!
Fonódj csak körém, perzselőn.

Vágynak szava vad kéjt penget,
korbácsolja indulatát,
és parázs táncukban repked
a sóhaj: Mily buja a szád!

Lüktető ritmus, haj bomlik,
testek húrjai feszülők…
derekuk örvénye combig
sodor… elveszett szeretők.

Már pirkad, oszlik a homály,
szép emléket hint a reggel,
édes ajkaikon csodás
álmokat sző a szerelem.

Szűcs Helena

 

Forrongó világ…

Helena Szűcs fényképe.

 

Forrongó világ…

Cserzett az arca a szikes földnek,
mély barázdát hasított az ujjongás,
keményre edzette a rögös utat,
a szomj okozta száraz fonnyadás.

Kiszáradt tocsogók, béka testek…
az élethez ez maradt, s oly kevés,
a gólyák is korán elvándoroltak,
ki tudja, menni, vagy maradni, merész.

A fészekben halott madártetemek…
száradó kis lábuk rég égbe kiált,
elhagyottan billeg a fészek, ring…
még altatja örök álmú, gólya fiát.

Piheg az anyó a kert végében,
sovány diófa lombja is hullik már,
feltekint a hulló levelekre, mormolja;
elpusztít mindent, ez a forrongó világ.

Szűcs Helena

Aranyos fonatod…

kazal-szerelem

Aranyos fonatod…

A határban, zizeg a szalma…
elégedett mosollyal tekintget a gazda,
hiszen gondos keze nyomán pergett a kalász,
s a hulló magok között egy tücsök is kacarász.
Idilli a kép, és azok a kócos fellegek,
mint a leányt a legény ugratva, ölre megy,
derékon is kapja a kazal tövében,
ebédidő bánja.. .de a lány, még oly törékeny.
Két fonata fején, ide-oda billeg,
mint menyasszonyi párta;
…csak csendben… reájuk is pisszen,
mikor pipacsos vánkoson táncukat járják.

Hej galambom!
– mondja a legény -, ha az Isten is úgy akarja; s közben fejét megvakarja:
szüretre megtartjuk a menyegzőt.
Addig kócolom majd az aranyos fonatod,
míg azt nem látom,
hogy kezes asszony nem lesz az én kicsi párom.

Szűcs Helena

Ezüst kincseim…

idős néni keze

Ezüst kincseim…

Az ágyadon ültünk, magadba néztél,
tekinteted távolba merengő;
– vajon merre futhatnak kusza gondolataid…
Elcsentem volna a fonál végét,
hogy utoljára utolérjelek, de nem vártál,
csak hajtott egyre tovább nyughatatlanságod,
hogy elérd a semmit; ami már, csakis a tiéd.

Keze takaróján nyugodott,
tétován simítgatta gyűrődéseit,
mintha morzsányi kapaszkodót keresne.
Reszkettem, mert félelmet nyögtek az utolsó percek,
s kezeink fáradtan az ölembe hullottak.
Szólítottalak: Mama!
Nem hallottál, tán magadban akartál maradni;
óvtad csended , s kínt nyögött a némaság.
Könnyezve néztelek…
s féltő tekintetemet is lesimítottad magadról;
– a hajam… mondtad, alig hallhatóan.
Hófehér kis tincseidet simogatták ujjaim…
Utoljára igazgattam ezüst kincseimet.

Szűcs Helena

Esti dal…

301890_540174583_big

Esti dal…

Száll a dalom
hozzád messze,
érkezik lopva
a csillagos este.
Hullám ringatja
ingatag csónakom,
lágy esti széllel
búsan dúdolom:
Szép nyári alkonyat,
vidd el hozzá
szomorú dalomat.

Ring a csónak
hullámok játszanak,
borzolja tükrét
az esti fuvallat.
Ringj csak csónak
altasd a szívemet,
feledtél régen,
most már mit tegyek.
Szép nyári alkonyat
vidd el hozzá
szomorú dalomat.

Énekem száll,
a víz megnyugszik,
kicsi ladikomban
a lámpás kialszik.
Csak a szívem,
és a szentjánosbogár,
fénylik az éjszakában
és mindig visszavár.
Szép nyári alkonyat,
vidd el hozzá
szomorú dalomat.

Szűcs Helena

Most sem jön senki…

765433

Most sem jön senki…
(Szonett)

Aranyló ősz, már a kertekbe tévedt,
megállt tétován, és a kapu előtt
hajnali ködöt szórt, szomorú képet;
hulló leveleket, őszi szemfedőt.

Ághegyén fonnyadt alma dédelgeti
múló zamatát, kóstolót csippent egy
éhes madár, szökken, majd eszegeti
ősz ajándékát. Mily édes ez a kegy.

A házban ég a tűz, sült alma illat,
meghitt melege őszt vidít. Két öreg
egymásra tekint; jönnek… szemük biztat.

Régen várnak… régen, hosszú lesz az ősz,
mire megsül a kalács és az alma,
most sem jön senki, csak egy árva levél.

Szűcs Helena

Sírjatok hegedűk…

hegedű

Az én drága Anyukám már évekkel ezelőtt eltávozott.

Szüksége van a lelkemnek arra, hogy írjak róla, Neki.

Sírjatok hegedűk..

Sírjatok hegedűk,
keserűk a könnyek,
bánatom cseppjei,
szemeimbe szöknek.

Keserűk a könnyek,
és ti csak hallgattok,
nyári éjszakákon,
hangtalan szunnyadtok.

Bánatom cseppjei
gurulnak arcomon,
elment a jó anyám,
nincs is már vigaszom.

Szemeimbe rejtem
szemednek örökét,
őrizzen két szemed,
s az anyai öröklét.

Szűcs Helena

Lobogva…

ALLA SENTIO,

Lobogva…

Részegülten csendül bennem
a meztelen vágy,
dermedt ajkamon oldódik a szó.
Felszakítom.
Fakadjon dalra a hallgatás,
mint hárfán a húr,
hogy bongjanak füledbe édes szavaim.

Éjszakánk lobban, karodba űz,
és félszeg dalaink trilláznak,
mint sóvár csalogány.
Már áramlik csókjaink íze,
édesült csendünkbe merülünk,
végtelen e csobbanás.

Szűcs Helena
.

Tiszta ruhám…

1001915_492807840793736_1186799425_n

Tiszta ruhám…

Lásd, pőrén állok előtted,
csak egy utolsó, mi még rajtam van,
levetted minden óvó leplem,
s én, csak mosolyogtam rád, boldogan.

Bontogattad tiszta ruhám,
selyem övem, bár óvta derekam,
egy van, mit még féltve őrzök;
a szerénységem, kedves burokban.

Lelkem drága ékességét,
drága Anyám rám szabta – légy szerény-,
súgta felém, mert tudnod kell,
hogy mindennek ára van.

Szűcs Helena

Kibékülés…

ALLA SENTIO,

Kibékülés…

Írta: Szűcs Helena

Ölelj Kedvesem, vonj az öledbe,
simítsd el arcom bánat mosolyát,
erős karoddal öntsd belém erőd,
kérlek, maradjunk így egy éjszakát.

Szorítsd könnyes arcom a szívedre,
úgy, hogy fájjon és sajogjon belé,
érzem, gyorsabban veri ritmusát,
azt súgja, nékem ígéri az éjszakát.

Gyengéden simítsd bőröm bársonyát,
tévedjenek el pajkos ujjaid,
asszonyi testem már epedve vár,
csak csókolj, ölelj, nem baj ha fáj.

Szerelemtől bódultan borulok karjaidba,
kipirult arcom, csillogó szemem
csodákat remél.
Itt pihenek melletted, mint egy madár,
aki egyre meséket, új csodákat vár.

Ringass el…
csókolj szemeimre édes álmot,
figyeld pillám finom rezdüléseit.
Arcom már kisimult, elernyedt testem,
áldoztunk az örök szerelemnek.

Szűcs Helena

Hangos-videós változat előadásomban:

Csillaghullás…

hulló csillag

 

Csillaghullás…

Ha majd… csendülnek újra fülemben
hallgatag szólamok,
s éjjelente a lefátyolozott
ragyogás lezuhog,
fénycsóvát lenget függönyömön át,
haló csillagoknak
végső, búcsúzkodó üzenete.
Kihunyt szerelmeknek
kóbor árnyai, némán zuhannak,
égi veszedelmek,
hullanak… hullanak.

Szűcs Helena

Onnan repíts…

 hintázó leány
Onnan repíts…

Hányszor éreztem már fájdalmát a múló alkonyatnak,
mikor a napkorong utolsó sugaraival intett felém,
s mint búcsúzó szerető, dajkált szemlesütve, tenyerén.
Ó én szegény, kit elhagy olykor a remény,
magamtól kérdezem; vajon látom-e még a holnapom…

Az idő kimért… s patikamérlege ide-oda billen.
Az életnek hintája hol fent, hol meg lent, mint a libikóka,
vagy egy lengő hinta. Lánca átlendít-e a tegnapok aranyló alkonyán…
Remélem, hogy még megkapom, miről álmodom…
Meddig virulhat mosoly rózsája, halványuló ajkamon…

Mennyi álmot sző az ember… talán, ma… majd  egyszer – gondolja.
Dédelgetni ezt olyan nagyon jó, de mégis…
már leselkedik fejem felett az örök alkony,
de még nem hagyom, hogy elragadjon.
Még igenlő az élet, hajtanak az álmok, addig is az élettel hintázok,
kacagva cicázok.
Lendítsen csak örömök mezejére, hol mindig süt a nap,
ragyogó az égnek kékje; s a látóhatár fut a végtelenbe,
határt nékem nem szab.
Ha egyszer elszakadna majd hintámnak a lánca…
add sorsom, hogy ne a földre zuhanjak; hanem karjaidba,
s onnan repíts csókjaiddal a mennyországba.

Szűcs Helena

Lelke van…

rózsa
Lelke van…

Sárba tiport virág szirmok,
a tegnapból ez maradt,
megtépázott rózsabimbók,
gyenge száruk meghasadt.

Tegnap még oly üdék voltak,
mára szívig ér jajuk,
harmat koszorúval többé,
nem díszíti hajnaluk.

Fáj ezt látnom, mert
virágomnak lelke van,
megtörve, de nem feladva
tudja, s hirdeti;
hogy az életéhez, így is,
joga van.

Szűcs Helena

Csak egy megjegyzés a versemhez:

A virág akkor is szép és a természet része, ha sérült, de ez vonatkozik minden másra!

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!