Helena szerelmes versei

Csak egy kis információ a versem mellé, aki a “Szender” fogalmát nem ismerné:

“Szender” a lepkefajhoz tartozó gyönyörűség, amit a képen is látsz. Néhol, a kertekben fellelhető, több fajtája is létezik. Hosszú szívókájával cseni a virágpor nektárját , és gondoskodik a beporzásról. Valóban, a “szender” azt jelenti, hogy szendergő, ugyanis egyes fajai egész nap szenderegnek fák törzsein, és az esti órákban lesznek aktívak. Képes a virág felett hosszú ideig lebegni. A szender, a magyar kolibri. Csodás kis lény.

Szökő sóhajok…

Esténként, ha felém szökik sóhajod,
mosoly felhőimet küldöm, csak néked.
Gyengéd sugallattal érkezzék, égjen
köztünk a távolság, tárjad két karod.

Fényeket fontam…

Kis Virágom!
Mikor régen ölembe bújtál,
és elröppentek bánatok,
fényeket fontam selyem fonatodba,
s rohanó évek nem vártatok.
Olykor fájón emlékezem,
mikor elrabolták szívedet,
végre megértettem, hogy az idő elszállt,
már nem én festem szívedbe a színeket.
Már te is fontál fényességet,
szőkét-barnát, ragyogót,
szivárvány színeivel díszítetted
kincseidet, a két kis csacsogót.
Két szépséged mára VIRÁG,
emlékszel-e,
régen együtt mondtuk az altatót.

Gyűrött szívek…

Sok szép tavasz elmúlt, lehullt sok virág,
hullnak szirmaim, hófehér orgonák.
Ősz színeivel hintem lábadnak nyomát,
aranyló fények, nyarunkat búcsúzzák.

Harmatos pirkadat…
Szűcs Helena

Még izzik az égnek tüzes korongja,
és nyílik az akácfa a házam előtt,
várom szép álmom, hogy valóra váljon,
vigye mi rossz volt: boldogság temetőt.
Nyaram még parazsát szítja,
szememben ragyog a harmatos pirkadat,
ha jönne az ősz és barna hajamba
ezüstöt szőne a szerelmes alkonyat.

Elnyílik a virág akár az élet,
szép kedvesem még megvagyok én,
ölellek szívemre, ha megtérsz hozzám,
s enyém leszel-e, mert úgy szeretném.
Búsongó szíved hullatna-e könnyet,
mert többé fejedet már nem hajthatnád,
ölelnéd-e végső szép emlékeinket,
virággal köszönve, búcsúzna-e a szád.

Ha időmnek kereke lassan megfárad,
fejemre őszt hímez a tovatűnő nyár,
hív-e szemed ködös hajnalt járva,
majd üzensz-e nékem, hogy hozzám találj.
Felsajdul fájdalmam, ha nem lellek újra,
mert rabolt a tél, hisz kopogtat már…
megdermedt könnyeim arcomra simulnak,
erőm veszett, karom is hiába vár.

Még most is…

Hány év ölelte féltőn
múltunk kincseit,
hány könnycsepp hullott
bántó szavak után,
és még most is,
sokat jelentesz nékem;
könnyeink felszáradnak,
minden csókos, megbánó
bocsánat után.

Párnái közt ékszer…

Asszony… a neve,
s azok a csöppnyi, kicsi gyengéd kezek,
simogatóan adni tudó szolgák,
szorgosan ölelnek, lelked ringatják.
Csókból édes pecsétet nyom ajkadra,
csak reád figyel, omlik karjaidba.

Korbácsolt vágyak…

Forró lázban, égő testtel,
pokoli tűzben lüktetőn,
kemény combok, súgják: Tetszel!
Fonódj csak körém, perzselőn.

Aranyos fonatod…

A határban, zizeg a szalma…
elégedett mosollyal tekintget a gazda,
hiszen gondos keze nyomán pergett a kalász,
s a hulló magok között egy tücsök is kacarász.
Idilli a kép, és azok a kócos fellegek,
mint a leányt a legény ugratva, ölre megy,
derékon is kapja a kazal tövében,
ebédidő bánja.. .de a lány, még oly törékeny.
Két fonata fején, ide-oda billeg,
mint menyasszonyi párta;
…csak csendben… reájuk is pisszen,
mikor pipacsos vánkoson táncukat járják.

Ezüst kincseim…

Az ágyadon ültünk, magadba néztél,
tekinteted távolba merengő;
– vajon merre futhatnak kusza gondolataid…
Elcsentem volna a fonál végét,
hogy utoljára utolérjelek, de nem vártál,
csak hajtott egyre tovább nyughatatlanságod,
hogy elérd a semmit; ami már, csakis a tiéd.

Esti dal…

Száll a dalom
hozzád messze,
érkezik lopva
a csillagos este.
Hullám ringatja
ingatag csónakom,
lágy esti széllel
búsan dúdolom:
Szép nyári alkonyat,
vidd el hozzá
szomorú dalomat.

Most sem jön senki…
(Szonett)

Aranyló ősz, már a kertekbe tévedt,
megállt tétován, és a kapu előtt
hajnali ködöt szórt, szomorú képet;
hulló leveleket, őszi szemfedőt.

Az én drága Anyukám már évekkel ezelőtt eltávozott.

Szüksége van a lelkemnek arra, hogy írjak róla, Neki.

Sírjatok hegedűk..

Sírjatok hegedűk,
keserűk a könnyek,
bánatom cseppjei,
szemeimbe szöknek.

Lobogva…

Részegülten csendül bennem
a meztelen vágy,
dermedt ajkamon oldódik a szó.
Felszakítom.
Fakadjon dalra a hallgatás,
mint hárfán a húr,
hogy bongjanak füledbe édes szavaim.

Éjszakánk lobban, karodba űz,
és félszeg dalaink trilláznak,
mint sóvár csalogány.
Már áramlik csókjaink íze,
édesült csendünkbe merülünk,
végtelen e csobbanás.

Szűcs Helena
.

Tiszta ruhám…

Lásd, pőrén állok előtted,
csak egy utolsó, mi még rajtam van,
levetted minden óvó leplem,
s én, csak mosolyogtam rád, boldogan.

Kibékülés…

Írta: Szűcs Helena

Ölelj Kedvesem, vonj az öledbe,
simítsd el arcom bánat mosolyát,
erős karoddal öntsd belém erőd,
kérlek, maradjunk így egy éjszakát.

Hangos-videós változat előadásomban:

Csillaghullás…

Ha majd… csendülnek újra fülemben
hallgatag szólamok,
s éjjelente a lefátyolozott
ragyogás lezuhog,
fénycsóvát lenget függönyömön át,
haló csillagoknak
végső, búcsúzkodó üzenete.
Kihunyt szerelmeknek
kóbor árnyai, némán zuhannak,
égi veszedelmek,
hullanak… hullanak.

Lelke van…

Sárba tiport virág szirmok,
a tegnapból ez maradt,
megtépázott rózsabimbók,
gyenge száruk meghasadt.

Tegnap még oly üdék voltak,
mára szívig ér jajuk,
harmat koszorúval többé,
nem díszíti hajnaluk.

Fáj ezt látnom, mert
virágomnak lelke van,
megtörve, de nem feladva
tudja, s hirdeti;
hogy az életéhez, így is,
joga van.

Szűcs Helena

Csak egy megjegyzés a versemhez:

A virág akkor is szép és a természet része, ha sérült, de ez vonatkozik minden másra!